Kedves Apám, hol is kezdjem, érdekes érzés markolja lelkem.
Nem cseszted el, legalább is annál jobban ahogy elkell.
Csodálatos szívet és szemeket adtatok, mellyel élem életem.
Olyan szívet, ami feltétel nélkül szeret,
korlátok és dogmák nélkül, nem mint egy gazdasági szervezet.
Melynek nem kell érdek, vagy érvek, csak az kit érdemes,
Olyan szemet, ami mindig a jót keres,
Mely akkor is képes szépet látni, mikor más csak szemetet.
Adtál lelket is, mely mindig jó akar lenni,
Segít, ha kell, ott ahol tud, és a gond nem igazán érdekli.
Adtál még bátorságot, mert tudom nincs lehetetlen,
Képes vagyok bármire, csak akarnom kell feltétlen.
Adtál boldogságot, mit semmi nem vehet el,
Minden este igaz, hogy örömmel hajtom le a fejem.
Adtál gőgöt, makacsságot igaz, nem vitatom,
Sok kérdésben az igazam fontosabb volt, mint a haszon.
Felhúztam egy tézist, mint egy falat,
Hogy a reprodukció, biza nekem túl nagy falat.
Ez a fal csak segített gyereknek maradni,
Hogy felnőnőm ne kelljen, nem akartam rád hallgatni.
Most hogy már nem vagy, a falam romokban hever,
mögötte a nagy világ, melyben Te már nem leszel.
A fal romjai alatt viszont most, egy új élet bimbózik,
Így az apa – gyermek kapcsolat nemsokára egy újabb résszel folytatódik.
Megtudom majd én is, mily öröm a gyermek, és hogy szülőnek lenni
a legnagyobb élmény mit egy ember megélhet.
Felsejlenek szavaid, “majd visszakapod fiam”, amit sose felejtek,
Tudd meg, semmit nem hibáztál!.. Csak túlságosan makacs voltam veled…
A Blog írója, Bán Gábor(1955-2024) emlékére.
J.
Merengo10's Blog 